A csónakkikötőhöz a lejárat itt található,
ha átmegyünk a boltív alatt valami hasomlót kell látnunk.
Ez a régi lejáró, ha csak én kóvályogtam volna, nem részletezném ennyire, de amíg keresgéltem két pár is volt, aki rossz helyen próbált átbújni a lánc alatt.
Az 1700-as években épült ómassai kohó az 1800-as évek körül már nem tudott tovább bővülni. Az „új kohó” helyéül Újmassát jelölték ki, ám itt nem volt meg a működéshez szükséges víz. Erre Hámor község felső végén levő Garadna- és Szinva-patakok összefolyása volt a legalkalmasabb, ahol már akkor is volt egy Fel-tó nevű tó.
A mai tó létrehozása Fazola Frigyes nevéhez fűződik, aki a gátépítésben is részt vett. Maga a gát dolomit alap fölé, sövényfonás közé döngölt agyagból készült. Ez a megoldás azonban nem bizonyult a legmegfelelőbbnek, mert már 1913. december 13-án a gát átszakadt. Ekkor a helyszínen talált tufatömbökkel burkolták, ami az 1932. évi leomlásig ki is tartott. 1932–33-ban a gát agyagmagját cementbe rakott kővel újra burkoltak, 1951-ben a tavat lecsapolták új fenékzúgók beépítése és gátjavítás miatt.
A duzzasztás után a víz egyéb hasznosításával nem törődtek. Később a tó partján épült villa tulajdonosa az erdészettel történt megegyezés után csónakparkot létesített, amiből tetemes jövedelmet szerzett, ez 1927-ig tartott, amikor a Palota szálló építkezését megkezdték. Ekkor a csónakázást az erdészet házi kezelésbe vette, ez a hasznosítás 1944-ig tartott, amikor a csónakpark elpusztult. 1956-tól a Miskolci Fürdővállalat, bár szerényebb keretek között, csupán a tó egy részén, a csónakázást újra megindította.
Hámori-tó titka
Csorba Piroska, Fedor Vilmos: Miskolci legendák
Valamikor, több száz évvel ezelőtt a Hámori-tó helyén egy természetes tó vize kéklett.
A környékbeliek gyakran egészítették ki szűkös táplálékaikat a természet adta tóból kifogott halakkal. Akkoriban – a középkor századaiban – nemcsak a járványok, hanem az éhínség is pusztította az embereket; nagy kincsnek számítottak a Fel-tó halai.
Azt mesélik, hogy egyszer nagy éhínség pusztított a környéken, hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Nem volt gabona, hogy kását főzzenek, kenyeret süssenek; egyedüli élelemként csak a hal szolgált, amit a Garadna patakból vagy a Fel-tóból ki tudtak fogni.
Ebben az időben, aki csak tehette, hajnalban már a tóparton ülve várta a hal képében a tóból érkező jószerencsét.
Azt mondják, egy kora őszi hajnalon ismeretlen, sovány, harminc körüli férfi tűnt fel a tóparton. Mezítláb volt, járása szokatlanul könnyed, szinte lebegő volt, mintha a testének nem lett volna súlya, a fű szinte meg sem hajlott a talpa alatt. Hosszú, sötét haja göndör csigákban omlott a vállaira, arcát szakáll keretezte. Fehér ruháját láthatóan belepte az út pora. Nesztelenül járt, a Fel-tónál halfogással próbálkozók mégis mind felfigyeltek különös járására, arcának szomorúságára, szikár alakjára, prófétai külsejére.
Az idegen könnyed lépteivel körbejárta a tavat, majd leült a partra, a legszegényebb falubéli, Kódis közelébe. Így hívta őt mindenki, mert a felesége halála után a rámaradt tizenkét gyerekkel gyakran eljárt koldulni a környékbéli módosabb gazdákhoz. Kódis hitvány vesszőkosarában egyetlen árva keszeg vergődött csak. Azt nézte a jövevény, és azt nézte Kódis is nagy keserűséggel
Hiszen harmadik napja nem evett, inni is csak vizet ivott. Szédelgett már az éhségtől, mégis elvetette a gondolatot, hogy egymaga egye meg a halat. Úgy érezte, nem tudna lenyelni egy falatot sem a sült keszegből, pedig már a gondolatára is összefutott a szájában a nyál. Hogy ehetne ô halat, mikor a gyerekeinek csak üres ciberelevest tud adni ebédre?!
Az ismeretlen jövevény barna tekintete olyan szelíden és kitartóan szegeződött Kódisra, hogy ő egy pillanatig azt hitte, az arcára van írva mindaz, amit gondolt. Lopva visszanézett az ülő alakra.
– Vándor ez – gondolta magában Kódis –, messziről jöhetett. Az idegen, mintha meghallotta volna, megszólalt: – Nagyon messziről jöttem. – Nincs tarisznyád – állapította meg Kódis. A jövevény bólintva hagyta helyben a megállapítást. – Éhes lehetsz – suttogta maga elé Kódis. – Éhezel és szomjúhozol te is – mondta szomorúan az idegen, és az arca hirtelen éveket öregedett.
– Éheznek és szomjaznak sokan – kisebbítette Kódis a maga baját azzal, hogy a sorstársait is belevette.
Saját maga számára is váratlanul kivette a vesszőkosárból a keszeget, s átnyújtotta a barna hajú férfinak. Szinte mentegetőzve mondta:
– Tudom, hogy kevés, de fogadd el!
A férfi tétova mozdulattal vette el a halat. Kódis szívét valami különös melegség járta át; annak az öröme, hogy ő, Hámor legszegényebbje, adhat valakinek.
Mosolyogva kérdezte: – Meg tudod sütni? Volt már a kezedben hal? Az ismeretlen is elmosolyodott: – Egyszer régen, igen. Két hal – majd lassan folytatta – és öt kenyér.
Kódis elértette: – Kenyerem nincs. De a halat szívesen adom – és szedelőzködni kezdett.
Az idegen tekintetéből eltűnt a szomorúság, az arcáról az idő nyomait eltüntette valami belső ragyogás; egyre fényesebb, egyre fiatalabb lett. – Várj! – kérte szelíden Kódist. – Ne menj még! Mielőtt elmégy, merítsd meg újra a kosaradat! Ô megbűvölten engedelmeskedett.
Alig bírta kiemelni a kosarat, tele volt hallal. Örömében felkiáltott, s megfordult, hogy megmutassa a jövevénynek a gazdag fogást. De az már nem volt sehol.
Kódis szerencséjét látva a többiek is belemerítették kosarukat a Fel-tó vizébe, és csodák csodája: az övékben is egymás-hegyén hátán ficánkoltak a pontyok, keszegek, domolykók, sügérek. Híre ment a környéken, hogy valami prófétaféle ember megáldotta a tavat, azért van benne annyi hal.
Hogy azért volt-e vagy sem, ki tudja ma már! De annyi bizonyos, hogy attól fogva a tó vizéből nem fogytak ki többé a halak. A 14–15. században nemcsak a helybelieket, de a diósgyőri pálos szerzeteseket, és böjt idején a szentléleki kolostor lakóit is ellátta a Fel-tó.